Az interaktivitás

Az interaktivitás napjaink egy kulcsszava. Számos értelmezése közül most kettőt szeretnék kiemelni, melyek véleményem szerint jól körülírják a jelenség lényegét, s iránymutatóak etnográfiai használatában is.

Szűts Zoltán meghatározása szerint az interaktív „kifejezés leginkább a multimédiára használható, ahol egy bizonyos képre vagy szövegre kattintva a közeg válaszol; egy klippel, képpel, vagy a hypertext esetében újabb szöveggel.” (Szűts: A hypertext. [ON-LINE] Kiemelés tőlem.) Szűts a jelenség szintjén ragadja meg az interaktivitást és annak elsődleges közegéből, a számítástechnika világából kiindulva határozza meg. Ebben a megközelítésben az interaktivitás legfontosabb összetevői az interfész – az a felület, amin keresztül a gép, illetve szoftver és az ember, vagy hálózatot feltételezve az ember és ember közötti kommunikáció létrejön – illetve az a virtuális realitás, amivel az interfészen keresztül a felhasználó kapcsolatba lép. Az interaktív folyamatot leginkább az interfész sajátos jellege határozza meg, az a tulajdonsága, hogy egyazon felületen és nem ritkán egyszerre tesz lehetővé szinkronikus – azaz képszerű, az elemeket egy időben, egymás mellett megjelenítő – illetve diakronikus - azaz filmszerű, animált, az elemeket időben eltolva megjelenítő – kommunikációt.

Az interaktivitás kommunikációs oldalát hangsúlyozza, annak sajátos jellegét kiemelve Sheizaf Rafaeli definíciója. Megfogalmazásában az interaktivitás egyfajta érzékenységet jelöl, egy olyan kommunikációs folyamatot, melyben minden egyes üzenet az azt közvetlenül megelőző, illetve a kommunikációs folyamat egészében lezajlott összes megelőző üzenet-cserétől függ. Rafaeli szerint az interaktivitás nem más, mint a kommunikációs üzenetváltások sorozatában megadott távolság kifejezése, ahol minden harmadik (vagy további) üzenet meghatározott mértékben összefüggésben van a korábbi átvitelekre reagáló üzenetekkel.¹ Az interaktivitás tehát egy sajátos kommunikációs rendszer.

Jóllehet az interaktivitást korunk egyik kulcsszavaként határoztam meg, az interaktív etnográfia felvetését többnek szánom, mint egy manapság divatos kifejezés beemelését a társadalomtudomány jelzőinek tárába. Ennek oka első sorban az, hogy az interaktivitás jelenségét is többnek gondolom, mint egy technikai divat sajátos kísérőjét.  Első sorban azért, mert azt gondolom, hogy az ok-okozatiság lineáris rendjét fellazító szimultán, interaktív megismerés és gondolkodás egyre erősebben van jelen a hétköznapi cselekvésekben.

Ennek tipikus példája az internetet böngésző felhasználó, aki a hipertextek alkotta hálózat relatív középpontjába helyezkedik, „ahol ő maga határozza meg haladása és tájékozódása irányát, miközben könnyed mozdulattal, egy klikkelés segítségével kitör a lineáris szövegek és az azok sorrendjét diktatórikusan meghatározó szerzők világából. Egere játszva rágja szét a Gutenberg-galaxist és mindazt, ami ennek részét képezi: a szöveg zártságát, önazonosságát és örökkévalónak látszó állandóságát, a belé kódolt narratívákat, egyáltalán: minden narratívát. Az egér fogai között szétmállik minden, ami akár csak távolról is emlékeztetne a definiálható, önazonos fogalmakra kezdve Platón ideáitól és eljutván egészen a modern tudomány szigorú fogalomrendszeréig. (…)” (Mester [On-line]) Ennél azonban sokkal mélyebb változásokra utal Peter Wegner lassan több, mint egy évtizede formálódó új paradigmája, az alapvetően a számítástechnika világában elgondolt interactive computation, interaktív számítás. Ennek lényege az, hogy a számítási művelet alatt a külvilággal történő interakció részt vesz magában a számítási műveletben. A művelet így tehát nyitottá válik, szemben a zárt algoritmikus módszerrel. „A váltást számos tényező idézte elő: a rendszer-architektúra, a szoftvertervezés, az ember-számítógép interfész-technológiák fejlődése, s mindezek fokozatos egymásba integrálódása. Az interaktív modellek a számítástechnika fejlődésének megértését segítő egyesített, fizikára és filozófiára szintén kiterjedő interdiszciplináris, empirikus keretet képeznek. (…) Az interaktív gépek nemcsak az algoritmikus kötöttségektől szabadítják fel a számítástechnikát, hanem konceptuális modellt nyújtanak a szoftvertervezés, az MI ágensek és a valós (fizikai) világ számára is.” ⁵

Csupán két, szélsőséges példát említettem, ám az interaktív technológiák térhódításának jelenségei, meggyőződésem szerint, talán elég alapot adnak arra, hogy feltételezzük: egy tényleges, az élet minden területét érintő paradigmaváltás tanúi lehetünk. Ha pedig a társadalom, a társadalmi kommunikáció ilyen mértékben alakul át, változik meg, talán nem teljesen haszontalan felvetnünk a kérdést, hogy a társadalom empirikus vizsgálatára kitalált etnográfiának nem volna-e szükséges követnie ezeket a változásokat? Ha az etnográfia interpretív tudomány akar lenni, szüksége van olyan eszközökre, melyek lehetővé teszik a recens társadalmi jelenségek adekvát interpretációját.