A lokalitás története

A születő homrogdi identitás történetileg megalapozott, abban az értelemben, hogy bár tulajdonképpen új jelenség, mégis saját magát mint egy történeti folyamat, egy hagyomány eredményét tételezi. A lokális történet így az új identitás létrehozásában hangsúlyosan reflektált elemmé válik. Ezek a hangsúlyok azonban sajátos karakterrel bírnak. Az, az életút-elbeszélések elemzéséből ismerős, többé-kevésbé tudattalan szelektív folyamat ugyanis, melynek során az individuum élete eseményei közül válogatva, az adott diszkurzív helyzethez igazodva állítja össze saját élettörténetét, mint konstrukciót, itt immár tudatosult formában játszódik le. Az elit gondolkodásában mindig megjelenik a kérdés: mit emeljünk ki a történetünkből, a hagyományosnak tekintett kultúránkból? Egyáltalán: mit tekintsünk hagyományos kultúránknak? Mik legyenek azok a narratív és tárgyi formában létező entitások, melyek a homrogdiságot szimbolizálják, és az elképzelt új életmintára szervező erővel hathatnak? Mit tekintsünk természeti környezetünkből pozitív adottságnak, s mit hátránynak?

Az egész folyamat "szépsége" az, hogy minden szinten mindenki, aki alkotóként részt vesz a konstrukció létrehozásában, tisztában van azzal, hogy Homrogdnak gyakorlatilag nincsenek számottevő hagyományai, legalábbis olyanok nincsenek, amelyekre - akár Hollókőhöz hasonlatosan - egy gazdasági értelemben is sikeres, új identitást építeni lehetne. A hagyomány, vagy örökség-korpusz legősibbnek tekinthető eleme a 18. századból eredeztethető, mikor a török hódoltság idején elnéptelenedett falu területén a földesúr ukránokat (ruténokat) telepített le. Ezeket a nemzeti-etnikai hagyományokat mára gyakorlatilag senki sem tartja számon, pontosabban nem úgy tartják számon, mint aminek bármilyen pozitív hozadéka lehet a falura nézve. Az egyetlen jellegzetes homrogdi szereplő, akiben valamelyest tudatosul származásának ez a rétege, egyre inkább a közösség perifériájára szorul. Jellemző, hogy a helyi általános iskolában a "Hon és népismeretet" tárgyat oktató tanárnő szintén nem tudott a dologról semmit. A helyi pap, és egy másik adatközlő szerint is 20-30 éve még élt egy-két öregasszony, aki beszélt oroszul, mára azonban a lokális történet ezen eleme nem része az identitásnak. Az emléket - gyakorlatilag passzívan - a görög katolikus vallás őrzi. A vallás elsődleges központja a templom, mely a falu korábbi "szakrális körzetében" - korábban a háború előtt gyakorlatilag a falu központja -, a temetőben áll. Az első fatemplomot99, melyet a betelepült közösség Abaújszolnokról vásárolt, 1779-ben szentelték fel. Ennek művészien megmunkált, felújított ikonosztáza ma már az 1827-ben Lánczy József, a falu birtokosa által építtetett új templomban szolgál. A falu lakossága interjúim tanúsága szerint fele-fele arányban római illetve görög katolikus, bár a statisztikák szerint a görög katolikusok valamivel többen vannak. [1] A vallás alapvető fontosságú orientációs és közösségszervező tényező (volt) a falu életében. Reformátusokat csak a házasság útján betelepültek közt találunk, hivők[2] nincsenek.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei gyakorlatilag érintetlenül hagyták a falut, vagy legalábbis a közösségi tudatban nem maradt jelentős nyoma, hiszen nem volt a közelben jelentős hadművelet, s a falu nem adott nagy számban sem közkatonákat, sem hősöket. Annál nagyobb jelentőségre tett szert egy - a helyiek által pontosan nem datált - kolerajárvány. Ekkor a falu lakosainak jelentős része meghalt, a halottakat a temetőben egy közös sírba temették. A temetőnek ezt a területét egészen az 1950-es évek végéig nem használták, mikor azonban ez bekövetkezett, az itt található csonttömeg élénk képzelődéseknek, vagy finomabban szólva spontán történelem-rekonstrukcióknak adott talajt. Egyesek szerint a sírokban talált lópokrócok bizonyosan a honfoglalás korából származnak. Ezt egy - sajátosnak éppen nem mondható - homrogdi temetkezési szokás még jelentősebbé teszi; a faluban ugyanis az a hagyomány, hogy az elhunyt sírját családja férfi tagjai ássák meg. A tömegsír viszonylag magasan fekszik, ezért új sírok ásásánál mindig beleütköznek a mintegy nyolcvan centis csontváz-rétegbe. Ebből következően a csonttömeg látványa, a csontokkal történő ilyetén foglalatosság[3] beépül a legtöbb férfi élményanyagába, és a falutörténet központi motívumává válik. K. Imre sok sírt kiásott már, s e gyakorlatról így számolt be "Rengeteg csontváz! Azt általában összeszedjük, egy nylonzsákba oszt beteszzük alúra, a koporsó alá."[4]

Kiemelkedően fontos volt a faluközösség életében a vallásos társulatok szerepe. A háború előtt és rövid ideig utána is a Rózsafűzér-társulat 15 bokorral működött itt, ami kb. 120 fős tagságot jelent, ezeket egészítették ki még a skapulárisok, akik szintén szép számmal voltak akkor, amikor a falu lakossága kb. 630 fő volt. Ma 8 bokor működik ismét. A pap[5] mindig fontos szerepet töltött be a közösség életében, volt, hogy orvos nem lévén egészségügyi feladatokat is ellátott, ahogy az lenni szokott. A faluban a papnak volt először rádiója, TVje, így az emberek nem csupán gyónni és áldozni, de hozzá jártak újságot hallgatni is. Ez a közösségszervező szerep sajátos módon a szocializmus időszakában sem változott meg, erről azonban később még bővebben szólunk. A közösség számára fontosak voltak a búcsúk, kivált a saját templomuk búcsúja augusztus 15-én, és a máriapócsi búcsújárás. Ezek megtartották fontosságukat a múlt rendszerben is. A vallás, mint a lokális életminta szervező erejének fontosságára utal két nagyon jellemző adalék az utóbbi évtizedekből. Az egyiket O. Ferenc 74 éves gazdálkodó mondta el az egyik vele készített interjúban. Visszaemlékezése szerint az '50-es években próbálták beszervezni a kommunista pártba, iskolázást és jól fizető főkönyvelői állást ígértek neki, de ő ezt azzal utasította vissza, hogy mivel e mellett nem járhat templomba és nem élhet vallásos életet, ezért nem állhat be a pártba. A másik ilyen tényező egy szimbolikus érvényű, a faluképet meghatározó gyakorlat, a keresztállítás. A faluban tíznél több magánterületen álló, kőből-téglából épített, vakolt kereszt áll, melyeken általában fémlemezből kivágott, ritkábban valamilyen fémöntvény krisztustest található. Ezeket a házak előtt, a kerítés belső oldalán helyezték el, úgy, hogy a korpusz az utcára néz. Mindegyik kereszt talapzatán jelezték az építtetők nevét, az évszámot, és a legtöbb esetben egy-egy vers is megfogalmazza a jelállító intencióit. A ma is látható keresztek egy jelentős része az 1950-60-as években létesült, amikor ez egyáltalán nem volt sem olcsó, sem problémamentes. Keresztet vagy Amerikából[6] illetve a háborúból történt szerencsés hazatérés okán fogadalomból, vagy - általában fiatalon - elhunyt hozzátartozók emlékére állítottak. Költsége két tehén árával vetekedett.[7] A szükséges összeg előteremtése sok esetben húsz évnél is tovább tartott, de a fogadalmukat akkor is megtartották.

A front után Homrogd az "átlagos" magyar falvak életét élte. A helyzet az élet formális struktúráját tekintve itt is az '50-es évek végére, '60-as évek elejére (a kollektivizálás befejeztével) változott meg alapvetően: felbomlottak a hagyományos közösségi formák, fonók, kalákák, "kispad-társaságok" amelyek nem csupán a közösségi élet, de a társas szórakozás, a politizálás, a párkapcsolatok kialakulásának kiemelt helyszínei is voltak. Ezt tetézte a Téeszesítés okozta sokk. A Téeszesítés a máshonnan is ismert meggyőzési módszerekkel folyt. K. Imre szerint ekkor "akinek vót, annak rosszabb vót, mint akinek semmi se vót."[8] A kollektivizálás mindazáltal az emberek többsége számára ambivalens élményt jelentett. Mivel kevés volt a módos gazda, sok a zsellér, s előbbiek kihasználták az utóbbiakat, sokan pozitív változásként, mint a létbizonytalanság korszakának végét élték meg a gazdaság struktúraváltását. "Sokaknak jól jött a téesz. kezdetben húzódoztak tőle, így faluhelyen senki sem akart első lenni, de aztán jól jött. mert az emberek letették a gondot."[9] mondta O. Feri bácsi. Ugyanakkor a korábbi földosztásokkal a zsellérek Homrogdon is minimális földhöz jutottak, s ez megerősítette a föld identikus és presztízsértékét a lokális tudatban. A föld ismételt elvétele azután újbóli megaláztatást jelentett. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Homrogdon kiosztott föld sok esetben olyan kevés volt, hogy azon - figyelembe véve rossz minőségét - nehéz volt eredményesen gazdálkodni. Ennél is nagyobb megrázkódtatást okozott azonban az állatok elvétele. Homrogdon ugyanis mindenki foglalkozott állattartással, s az életmód nagyon erősen ehhez kötődött. A faluban a téesz megszervezéséig két csorda volt, külön csordással, egyenként több száz állattal.[10] Mindenki arra törekedett, hogy ha földje nincs is, legalább egy-két tehene legyen. A téesz megszervezését követően minden háznál a családtagok számának megfelelően maradhatott egy-egy szarvasmarha, s ezt a lehetőséget a homrogdiak minden racionális ellenérv - legfőképp az értékesítési nehézségek - dacára a végsőkig ki is használták. Később, amint lehetőség nyílt rá, a téesztől növendék borjakat vettek, s még napjainkban is - ismét minden racionális ellenérv dacára - legszívesebben szarvasmarhával foglalkoznak, sokszor ez szerepel a vágyak közt, illetve a gazdálkodásnak ezt az ágát adják föl a legnehezebben. Egyik adatközlőm például inkább malacokat vásárolt, hogy azokkal étesse fel a tehenek felesleges, eladhatatlan tejét, semhogy eladta volna a teheneit.[11] Az állatoknak az értékrendben elfoglalt helyét mutatja az is, hogy a gyerekeknek az állatokkal való egyre lazább kapcsolatát az idősek, egy generációról generációra erősödő devalvációs folyamat kereteibe állítják. Mint mondják, régen a gyerekek szinte az istállóban nőttek fel; állandóan ott voltak az apjukkal, érdekelte őket, hogy miképp születik az a borjú, milyen munkák vannak az állatok körül, és ahogy erősödtek, rögtön segítettek is amit tudtak. Ma a gyerekeket csak a Minimax érdekli, és ha van is valami ismeretük az állatokról, azt nem apjuktól vagy nagyapjuktól az istállóban, hanem a tévéből szerzik.

A kollektivizálással, a tulajdonviszonyok átrendeződésével a presztízsértékek is idővel átrendeződtek: felértékelődött a lakás, mint a magántulajdon és az egzisztencia szimbóluma, hasonlóan a sírhely, valamint az autó.[12] Később a háztáji gazdálkodás lehetőségének megjelenése után visszatértek az állatok, s napjainkban ismét egyre fontosabbá válik a föld.[13]

Az értékrendben bekövetkezett változások Homrogdon sem annyira közvetlenül a háború után, mint inkább a téeszesítés során jelentkeztek. Az országszerte általánosnak mondható tendenciák (bizalmatlanság légköre, a hagyományos paraszti értékrend megerősítése a földosztással, majd az '56-os engedményekkel, végül mindennek végleges elvétele s ezzel az életmód degradálása, vallásellenesség és megfigyelések, stb.) többé-kevésbé Homrogdra is érvényesek voltak, s inkább ez az, ami - a háborúhoz, mint egy, akkor mindenki számára identikus és megrázó élmény szimbólummá emelt eseményéhez kötve - végül is alapjaiban változtatta meg a közösséget, elhidegítette egymástól az embereket. Főképp idősebb adatközlőim e korszak számlájára írták az erkölcsi normák és a generációk közti kapcsolat radikális megváltozását is: "Csak az a nagy szabadság hozhatta ezt, ami a front után jött be" - nyilatkozta egyik interjúalanyom[14], mikor a véletlen gyerekek számának növekedésének okáról kérdeztem.

Az imént emlegetett téesz ("Új élet") virágkorát az 1970-es évek végén élte, addigra kb. 120 embert foglalkoztatott, a dotációval "jól menő" gazdaság volt[15]. Ekkor - ahogy sok esetben másutt is - a téesz volt a helyi kulturális élet meghatározó támogatója, szervezője. Kulturális műsorokat rendezett, vagy színház- és koncertlátogatásokat szervezett, illetve olyan kirándulásokat, melyeken a téesztagok olyan családtagjai is részt vehettek, akik nem voltak tagjai a téesznek. Legfőképpen pedig a téesz szárnyai alatt szerveződött meg a falu énekkara is. A másik nagy foglalkoztató a közeli dicházi állami gazdaság volt. Kialakult egyfajta "hagyomány" is, mely szerint viszonylag sok homrogdi helyezkedett el az iparban, és a miskolci Volán vállalatnál. Annak ellenére, hogy nem az egyedüli, s összességében talán nem is a legnagyobb foglalkoztató a faluban, mégis - a helyi érdekeltségek miatt - a téesz volt a legnagyobb súlyú gazdasági szereplő akkoriban. A viszonylagos gazdasági fellendülés nyomán a '70-es évek végén egy építkezési hullám kezdődött, ami a korszak jellemző tömbházaival[16] alapvetően változtatta meg a falu addigi képét.[17] A közösségi élet alapvető színtere maradt a templomi gyülekezet, s ezt egészítette ki az egyházi iskolákból összevont körzeti általános iskola s az ahhoz kapcsolódóan működő KISZ és szülői munkaközösség.

Amint korábban is szó volt róla, a "felbomlott hagyományokkal terhes, de többé-kevésbé egységes, zárt falu" képzete Homrogd tekintetében nem helytálló, s éppen ezért a lokalitás sem értelmezhető a falu, mint területi egység szinonimájaként. Egyszerűen azért nem, mert az a - helyi viszonylatban - sok, néhol egymásnak is feszülő életszervezési modell, mely Homrogdra jellemző, e szisztéma alapján nem képes együtt funkcionálni.

A tradicionális paraszti kultúrával, illetve az erős, élő hagyományokkal rendelkező helyi társadalmakkal ellentétben a lokalitások határai és viszonyai sokkal bizonytalanabbak, s így a lokális szubjektumok - a rokonság, szomszédok, barátok és ellenségek meghatározott közösségéhez tartozó társadalmi szereplők - számára az identitás keretei sem eleve adottak. Mind a lokalitás megteremtése, mind fenntartása állandó erőfeszítést igényel, hiszen a változó körülmények folyamatos kihívásokat jelentenek. Homrogdon a rendszerváltás olyan változásokat eredményezett, melyek nyomán a falu teljesen eltávolodott a közösség addig hagyományosnak nevezhető, pontosabban addigra hagyományossá vált formájától, s a megváltozott körülmények közt az életben maradáshoz feltétlenül szükségessé vált a lokalitás egy új mintájának kidolgozása. Ez a folyamat alapvetően az - elkerülhetetlenségében felismert, ám - kényszerű modernizáció és az azt kísérő folyamatos útkeresés, illetve a lokális életvilág minden területét érintő átstrukturálódás velejárója.

A rendszerváltás Homrogdon különösebb zenebona nélkül zajlott le, s a helyi társadalom erőviszonyait tekintve egyik legfontosabb jellemzője az volt, hogy a korábbi elit - mely sok tekintetben épült a második világháború előtti elitre - itt is átmentette magát. Ezt, a helyi közvélemény számára egyértelmű - és gyakorlatilag jóváhagyott - tényt a felvett interjúkon kívül megerősíti például az anyakönyvi adatok és a korábbi téesz, tanácsi és önkormányzati pozícióban lévők névsorának összevetése. A földeket néhány tehetős család felvásárolta. A politikai helyzet kezdettől fogva szilárd, lévén tizenkét éve egyazon személy a polgármester, ám az életkörülményekben és a változások értékelésében a közösség részéről mindig érezhető egy nagyfokú bizonytalanság. Erre utal az is, hogy az 1989-es fordulat óta eltelt időszakról szólva nem csupán egy rendszerváltásról, hanem rendszerváltások soráról beszélnek a homrogdiak. A '90-es évek első fele az infrastrukturális fejlesztésekkel, az öröklött és felhalmozott hátrányok ledolgozásával telt. A hátrányok pedig meglehetősen nagyok voltak, s ebben Homrogd helyzete nagyon hasonlított a belső-csereháti települések állapotához: "1990-ben a Belső - Cserehát kistelepüléseinek 33%-a volt ún. zsákutcás település, 98%-ában nem volt egészséges ivóvíz, sehol sem volt csatornázás, 78%-ában nem volt óvoda, 61 %-ában nem volt iskola, sehol sem volt gyógyszertár és az 56 faluban összesen csupán 190 telefon volt, amiből 27 volt a magán-előfizetőké." (G. Fekete 1995:20) Aki ma kimegy a faluba, már egy teljesen más kép fogadja.

A fejlesztések nagyrészt állami finanszírozással vagy pályázati pénzekből történtek, ám abban, hogy Homrogd ezekhez a forrásokhoz hozzájutott, jelentős szere volt a polgármesternek, aki "mindig szélirányba tudta fordítani a vitorlát". Jóllehet mindig független politikusnak vallotta magát, ám kapcsolatai a korábbi, megyei szintű párt-, és közigazgatási vezetéssel megmaradtak és alkalomadtán felhasználható tőkének minősültek. Ugyanakkor az új helyzethez is tudott alkalmazkodni: a szikszói "Lions Club" nevű "elit társaság" alapító tagjai közt volt, s a társaságban az új gazdasági elit tagjaival kialakult kapcsolatait is tudja mozgósítani.

Homrogdnak azonban voltak más "erőforrásai is". A fentebb felvázolt képtől eltérően a volt óvodája és egy jó színvonalú, nyolc osztályos általános iskolája. Körjegyzőségi székhely lévén a környező települések közt egyfajta központi szerepet töltött be. A falu görög katolikus papja esperesi hivatalban volt. A Cserehát kapujában - azaz nem mélyen a völgyekben - a közlekedés viszonyai és az ellátottság is jobb volt, főleg, miután a falu tanácsi vezetése a Borsod Volánnál kijárta, hogy - egy buszforduló létesítésének feltétele mellett - saját buszjáratot kapott a falu.

Ugyanakkor a település társadalmi szerkezete szintén a csereháti átlagviszonyoklat tükrözte, illetve tükrözi; azaz minden viszonylagos pozitív helyi adottság ellenére a lakosság lassan öregszik. Jóllehet az önkormányzat anyagi segítségével sok fiatal tanul tovább - hivatalos közlésük szerint 2003-ban mintegy 80 tanulót támogattak -, ám ezzel is inkább az elvándorlást serkentik, hiszen a tanult fiatalok munkalehetőséget nem találnak a faluban és a környező településeken. A tanult fiatalok elvándorlásával párhuzamosan itt is egyre erősebb a kontraszelekció. A térségben általános, hogy a lakosság 20 %-a roma (van olyan település, ahol 50%), s Homrogdon is 30% fölötti az arányuk. (G. Fekete 1995:22)

A felzárkózás kezdete bevallottan a szűk esztendők ideje volt. A falu egésze csakúgy, mint az emberek külön-külön első sorban gazdaságilag igyekeztek megtalálni a helyüket, biztosítani életfeltételeiket a megváltozott világban. Ez természetesen családonként eltérő mértékben sikerült, így az addig is meglévő gazdasági-életszínvonalbeli különbségek a faluban egyre inkább kiéleződtek, s ez a falu életének több területén is éreztette hatását.

A munka kiemelkedően fontos volt, s ma is az a homrogdi értékrendben, ennek következtében a munkanélküliséget itt is általában szégyenként élik meg az emberek. A munka, az anyagi sikeresség, és a társadalmi státus reprezentációjának különböző szintjei szerint kialakuló csoportok zártak, pontosabban a felfelé irányul mobilitás roppant csekély, a lefelé történő mozgás pedig szégyen. Ezek a csoportok pedig nehezen mozgósíthatók egy közös cél érdekében. A közösség így nem csupán a kor jellegzetes társadalmi mozgásai miatt, de belső okok folytán is individualizálódik, s a csoportokon belüli kommunikáció sem működik. Miután az emberek például nem különböző érdeklődési körök alapján, hanem a fent leírtak szerint szerveződnek, civil szerveződéseket nemhogy létrehozni, de a már meglévőket fenntartani is nehéz. Ennek egyik következménye az eddig is egyre gyengébb civil kezdeményezések, illetve az ezeket serkentő motivációk majd teljes elhalása lett. A bevezetőben említett kérdőíves kutatás és személyes interjúim alapján úgy tűnik, hogy a rendszerváltást megelőző időszakban - főképp azon tíz-tizenöt év alatt, mikor a téesz is prosperált - a faluban a szocialista rendszer adta kereteket figyelembe véve aktív - a mainál aktívabb és szervezettebb - közösségi, "civil" élet folyt. Bár a vallásos társaságok nem működhettek, különböző baráti összejöveteleken az idősek a korábban ott megszokott közösségi életet is gyakorolták. A téesz támogatásával működött egy énekkar - melyről később bőséggel szólunk - melyet a pap vezetett, s mely országos ismertségre tett szert. A téesz másfelől rendszeres kirándulásokat szervezett a tagoknak és családtagjaiknak. Jóllehet a téesz nem játszott olyan nagy szerepet a falu életében, hiszen sokan dolgoztak a környező városokban, mégis, a virágkorában alkalmazott 120 emberrel helyben a legnagyobb foglalkoztató volt. A kultúrházban - botrányokkal tarkítva bár, de - rendszeresen voltak rendezvények. Voltak bálok, felvonulások, körmenetek. Az iskolában pedig egy nagyon aktív, kezdeményező szülői munkaközösség - SzMK - működött. Jóllehet az SzMK-t leszámítva ezek gyakorlatilag felülről, a helyi vezetés felől jövő kezdeményezések voltak, az embereknek mégis volt mibe bekapcsolódni, s az egész a közösségi élet érzetét biztosította. A helyi élményanyagban a rendszerváltással beköszöntött új korszak elején e közösségi élet széthullása regisztrálható. Mára pedig az alulról jövő szerveződés erőtlen, illetve gyakorlatilag nem nagyon létezik, a felülről jövő szervezéssel szemben pedig nagyfokú érdektelenség tapasztalható.

A Homrogdra egyre inkább jellemző, a közösségi élet minden szintjét átható érdektelenség mögött a helyi elit a horizont beszűkülését, s legfőbb okként a tömegessé váló munkanélküliséget[18] látja. A problémát a polgármester szavaival megfogalmazva: "Van Homrogdon ifjúsági egyesület, van sportegyesület, van ez az énekkar, van az Iskolán belül egy Kis virág nevezetű együttes, vannak néptáncosok., tehát vannak ilyen kisebb alakulatok, de én azt mondom, hogy még mindig nagy az a tömeg, akit semmi nem tud megfogni. Ez az a réteg, aki vesztese a. én azt mondom, hogy vesztese a rendszerváltozásnak. Munkanélküli lett, miután munkanélküli, évek óta a faluba.a faluból alig-alig mozdul ki, bizony kevesebb könyvhöz nyúl hozzá. Míg bejárt dolgozni, addig csak megvette az újságot, olvasott, emberekkel találkozott a munkahelyen, beszélgetett. Most meg egy nagyon szűk körbe mozog, és. és a gondolkodása is lelassult, az érdeklődési köre is beszűkült."[19] s egyre inkább az válik fontossá számára, hogy negatív értelemben miben különbözik a többiektől. A közösség dolgaival szemben megnyilvánuló érdektelenség azonban a tehetősebbekre is jellemző. Szintén a polgármestert idézve: ".ők elmennek a városokba üdülni, elmennek szórakozni, kikapcsolódni."

A közösségi lét persze nem csupán a szórakozásból, kikapcsolódásból áll, azonban az, hogy a polgármester számára a közösség, mint integratív tényező problémája csupán, vagy leginkább a rendezvények, a szórakozás, kikapcsolódás összefüggéseiben jelenik meg, jól jellemzi az egész kérdéssel kapcsolatos attitűdjeit.

Látva azt, hogy ha a település nem használja ki helyzeti előnyét, s nem lép előre, akkor a környékbeli hanyatló, elöregedő, elcigányosodó, jellemzően előnytelen lakosságcserét[20] átélő falvak sorsára jut, a polgármester - és hozzá közel álló, "holdudvarába" tartozó elit - fejében egy, helyi léptékkel mérve mindenképp nagyszabású terv bontakozott ki. A helyzetképhez hozzá tartozik még a gazdasági struktúraváltás kényszerének érzése is, hiszen a téeszgazdálkodás csődje az elit számára nyilvánvalóvá tette, hogy az arra alkalmatlan földön folytatott intenzív nagyüzemi mezőgazdaságról át kell térni egyfajta táji gazdálkodásra azaz, a kivágott erdőket vissza kell telepíteni, vissza kell hozni a faluban mindig is domináns állattartást, erősíteni kell az olyan kistermelői tevékenységeket, mint pl. nagy számban űzött méhészkedés vagy nyulazás. Végül pedig ki kell használni a természeti adottságokat, vadgazdálkodás vagy falusi turizmus formájában. Ez az elképzelés szintén nem egyedi, homrogdi innováció, hiszen már a területfejlesztési stratégiában is megfogalmazódott.

A sok "kell" mögött egy alapvető szükségszerűség is meghúzódik: az adottságok új szempontú (újra)értékelésének szükségszerűsége. A föld ugyanis, attól függetlenül, hogy egybehangzó vélemények szerint mindig is nehéz volt belőle megélni, itt is, mint gyakorlatilag a legtöbb helyen a paraszti kultúrában az egyik első számú érték volt, és a rendszerváltás óta a tendencia az, hogy ismét azzá válik. Ez azonban magában hordja a problémák újratermelésének lehetőségét is, hiszen a föld az elmúlt évtizedekben semmivel sem lett jobb, sőt, a front előtti[21] birtokszerkezet[22] sajátosságai mintha napjainkban is visszaköszönnének. Új termékstruktúrára vonatkozó gazdasági elképzelések - pl. gyógynövénytermesztés - korábban is megfogalmazódtak már[23], ám visszatérő probléma volt gépesítés hiánya, a gyakorlat és a szakértelem hiánya, aminek okaként sokan arra mutattak rá, hogy itt nem ebből szoktak volt élni az emberek. Jóllehet a legtöbben belátják a változtatás szükségességét, ám a hagyományos életmód lokális mintája nagyon erősen köti az embereket. Ennek a mintának azonban csak az egyik része a mezőgazdasági tevékenység. A front után, a téeszesítés idején megváltozott életkörülményekre adott válaszként ugyanis, igen sokan mentek az iparba, kiváltképp a szikszói és miskolci vállalatokhoz dolgozni. Ez hagyománnyá vált Homrogdon. Voltak homrogdiak által preferált vállalatok, voltak családok, melyekből több generáció is dolgozott ugyanannál a vállalatnál. A nyolcvanas évektől egye több homrogdi férfi dolgozott a Miskolci Közlekedési Vállalatnál, illetve a Borsod Volánnál autóbusz-vezetőként. Mivel a rendszerváltás után, a nehéz helyzetbe került ipar éppen a vidéki munkásokat bocsátotta el elsőként, így ez az élet-, illetve megélhetési forma is lassan háttérbe szorult, és az emberek ismét váltani kényszerültek. Az átállás most sem megy könnyen, amit jelez a már említett, nagyon magas munkanélküliség, s aminek következtében immár - ismét a polgármester szavait idézve - "a harmadik olyan generáció nő fel, amelyik otthon ezt a mintát - ti. a munkanélküli életformát - látja. Ez pedig azzal jár, hogy valamit le kell adni" az életszínvonalból, s egyre többen állnak sorba az önkormányzatnál segélyért.[24]

Ilyen körülmények között lép fel az adottságok egy újabb interpretációja[25], mely kilépve a hagyományos, illetve azzá válni látszó mintákból, lehetővé teszi, hogy azokat pozitíve értékelve - azaz pl. nem a föld megművelésével való hiábavaló vesződés perspektívájában szemlélve - új lokális életminták fogalmazódjanak meg. Ebben, a tájjal mint adottsággal való újfajta kapcsolatban központi motívummá válik a falusi, vagy ökoturizmus[26] gondolata, s ez a reális gazdasági alternatíva egyben a kialakítandó új identitás egyik meghatározó eleme is lesz.[27] Homrogd - és a Cserehát környező része - szép, csendes. Természeti környezete, mely nem képviselt korábban különösebb értéket, kiválóan alkalmas az ökoturizmus különböző formáinak megvalósítására, pl. a lovas turizmusra. A turizmus más formái is szóba kerülnek, úgymint a vadászturizmus[28] illetve a falu már meglévő infrastruktúráját kihasználandó, konferencia- és rendezvényturizmus. Az újabban preferálni látszódó ökoturizmus azonban - bár ez többé-kevésbé a turizmus minden ágában fontos - valamiféle eredetiség, originalitás felmutatását teszi szükségessé. Homrogd, honlapja szerint "megőrizve barátságos, falusias jellegét évről-évre dinamikusan fejlődő település".[29] Így az originalitást a fejlődés dacára megtartott barátságos, falusias jelleg képviselné. Ezt, a barátságos falusiasság attitűdjét azonban még ki kell alakítani, az ekként egyelőre sokszor nehezen jellemezhető falusiakban.

Ezeken felül - épp azok másfajta, pozitív szemléletéből következően - Homrogd tőkésíthető adottságai - úgymint erősödő infrastrukturális fejlettsége, örökölt közigazgatási szerepe[30], dinamikusan fejlődő iskolája, a Csereháti Településszövetségben betöltött vezető pozíciója, s nem utolsó sorban földrajzi fekvése - okán[31] kiválóan alkalmas arra, hogy eddig is kialakult központi szerepét egy erős, szervező akarattal tudatosítva-erősítve, a környező települések számára egyfajta minirégiós[32] szolgáltató központ legyen.

A cél tehát Homrogd meglévő pozíciójának erősítése, az el- és a nem kívánt bevándorlás megállítása, és a megcélzott központi szerephez megfelelő jellemzők, szerepkészlet kialakítsa a közösségben. Ennek egyik legfontosabb része, mondhatni természetes velejárója a homrogdi identitás újragondolása.